Néha úgy érzem, nekem nem sikerülhet. Már évek óta írok, de még mindig könnyedén meg tudom számolni, hányan olvasták a műveimet. Tudom, nem vagyok profi, nem tartozok kiadóhoz, de korábban azt hittem, mostanra azért már nagyobb lesz az olvasótáborom. Az eddigi legolvasottabb művem a 3 nap Cipruson című e-novella, ezt azért negyvenen letöltötték már, de valahogy a többi igencsak elmarad tőle. Érdekes különben, mert pont ezt a novellát csak azért írtam, hogy abban az évben is legyen megjelenésem, sőt, három nap alatt hoztam össze, tehát korántsem dolgoztam vele annyit, mint a többivel. Így felvetődik bennem a kérdés: Miért nem érdekel szinte senkit az, hogy mennyi energiát fektetek a könyveimbe? Volt olyan regényem, amit évekig írtam, a legtöbbet hónapokig, és még ott vannak az utómunkák is, amelyeket én csinálok. Tudom, a legtöbb embert az zavarja, hogy ezeket én csinálom. De nincs más választásom. Fogalmam sincs, hogyan népszerűsíthetném az írásaimat, amíg ezt nem tudom, addig nem költhetek százezreket. Merthogy az úgynevezett szakemberek sokat kérnek. Az pedig más helyzet, hogy a magukat szakembernek nevezett valakik sem mindig azok. Elkérik a sok pénzt, ami még a történet sikeressége esetén sem térül meg, sőt, így is ráfizetés, aztán mégis tele van hibával az egész mű. Hogyan találhatnék olyan olvasókat, akik nyitottak felém? Akik nem azt nézik, hogy nem kiadónál jelentetem meg a műveimet? Próbálkoztam már szórólapokkal, de nem jött be, és bár ez kisebb anyagi ráfordítással járt, mégis ráfizetés volt. Ugyanez a helyzet a Facebook-reklámokkal is, hiszen bár olcsóak, nem kifizetődőek, ha semennyi vevőt nem sikerül így találnom. Írói csoportokban hiába reklámozok, mert mindenki csak a saját műveivel van elfoglalva, ha nem, akkor pedig keményen be is szólnak, támogatás helyett többen inkább a kritikának sem nevezhető megnyilvánulásokat válasszák. Neveztem az idén megjelent műveimet Az Év Könyve versenyre is, de nemhogy nem indult el máig sem a szavazás, be sem raktak a jelöltek közé (tudom, hogy nem nyerhetek, de ez ingyen reklámot jelentett volna). Írtam e-mailt hónapokkal ezelőtt az általános iskolának, ahová jártam, hogy nem vihetném-e be hozzájuk a Hawaii nyár című könyvemet, hátha néhány diák megvenné, de még válaszra sem méltattak. Írtam középiskolás ingyenes magazinnak, hátha tennének közzé cikket a művemről, de ők sem válaszoltak. Próbálkoztam már a munkahelyemen a dolgozóknak járó újsággal is, de eddig ez sem jött össze. Néha eszembe jut, hogy valamelyik helyi sajtóorgánumnak is írhatnék (bár most nincs friss megjelenésem, azt ugyebár olyankor kellene), de nem merek, hátha megint csalódok. Nyomtatott könyvet jobbára csak ismerősök vesznek tőlem (vagy kérnek kölcsön elolvasásra), idegenek inkább csak letöltenek, de mint fentebb említettem, azok is kevesen. És bevallom, azt szeretném, ha idegenek akarnák a nyomtatott könyveimet. Persze örülök annak is, ha ismerősök veszik meg, csak akkor van bennem valami olyasféle érzés, hogy mi van, ha ezt szánalomból teszik, ha igazából nem is érdekli őket az írásom. Utálom a szkeptikus énemet, de hozzám tartozik, és sajnos lehet, hogy neki van igaza. De azt tudom, hogy minden író volt kezdő, és azt is megtapasztaltam, hogy ezt sokan elfelejtik, hogy ha befutnak, akkor már nem akarnak segíteni azon, akinek ez még nem sikerült. Mert ilyen világot élünk. Mindenki csak saját magával van elfoglalva. Tudom, ezzel a bejegyzéssel én is saját magammal foglalkozom, de úgy érzem, kijár nekem a nyavalygás, amikor én igyekszem másoknak segíteni. Persze rengeteg hibám van (könyvet lehetne írni belőlük), de az emberek elfelejtették, iskolás koromban hányszor adtam oda a leckét, pedig másnak is ugyanannyi ideje lett volna megírni, mint nekem. Hányszor segítettem a dolgozatok írása közben, pedig azzal magamtól kellett elvennem az időt. Hányszor próbáltam elmagyarázni például a matekot annak, aki nem értette, pedig azt az időt másra is fordíhattam volna. Hányszor elmentem mások helyett a büfébe. És most, hogy gyárban dolgozom, hányszor beállok a helyükre, ha kimennekk, miközben én igyekszem csak akkor kimenni, ha tényleg muszáj. Hányszor dolgoztam olyan helyett, aki kiment bagózni és elfelejtett visszajönni. És milyen sokszor tettem közzé bejegyzéseket más írók műveiről, hátha ezzel segíthetem őket. Úgyhogy elnézést kérek mindenkitől a nyavalygásomért, úgy érzem, lesz még ilyen a jövőben. Mert valahogy a Sors nem akarja, hogy olvassák a történetemeimet. Valahogy minél többet dolgozom a könyveimen, annál kevesebb olvasóm van. Mintha az emberek nem értékelnék a befejektetett energiát, vagy nem is tudom. Persze nem tudhatják, mennyit dolgozom velük. De elárulom nekik: nem keveset. És van olyan sejtésem, hogy ezeket a sorokat sem fogják végigolvasni az emberek. Sokszor olyan, mintha csak magamnak írnék. Ilyenkor azzal vigasztalom magam, hogy szeretek történeteket alkotni, szóval nem felesleges munka. Csak ott van a fanyar érzés, hogy nem akarják megismerni őket. A történeteim az életem részei, hozzám tartoznak, így ez olyan, mintha senkit sem érdekelnék. Nem kell nekem több ezer olvasó. Ha százan akarnának tőlem nyomtatott könyvet, nekem is is remek lenne. Nyilván örülnék annak, ha többen akarnák, ha ott lehetnének a könyveim a boltok polcain, de tudom, ez túl nagy álom nekem. Hiszen a kiadóknak sem kellenek a műveim. Tudom, ezekkel a mondatokkal sem leszek népszerűbb, mert valamikor azt olvastam, hogy egy írónak nincs joga nyavalyogni, olvasókat pedig csak akkor lehet szerezni, ha mindenki a legjobb oldalát mutatja, mindennel elégedett, elfogadja azt is, ha valaki azt írja, sz@r, amit csinál. De én nem iylen vagyok. Az építő kritikát elfogadom, igaz, sokáig rágódok rajtuk. Meg azt is megértem, ha valakinek nem tetszik a művem. Mert mindenkinek más tetszik. De nem fogom elfogadni, ha sz@rnak nevezik a munkámat, bírálják ismeretlenül a személyiségemet. És nem fogom azt írni az írói oldalamon, hogy az írással kapcsolatos dolgok könnyűek, mert nem azok. Úgyhogy ismételten elnézést kérek a nyavalygásomért azon kevés embertől, aki veszi a fáradtságot, hogy ezt elolvassa!