Kedves Naplóm! Ma volt az első napom a White Woodban. Kívülről megtetszett a suli, mikor megláttam a kocsiból és amikor a suli felé vettem az irányt, valahogy nem féltem annyira. De persze azért izgultam, majdnem az autóban hagytam a táskámat, de apu szerencsére utánamszólt. Mikor aztán apu adott egy puszit az arcomra, olyan volt, mintha erőt adott volna. Mikor beléptem az épületbe, rengeteg diákot láttam, furcsa is volt, mert nem gondoltam volna hogy egy kisvárosban lévő iskolában is ennyi diák van. De aztán eszembe jutott, hogy ez az egyetlen gimnázium itt, szóval biztosan a legtöbben ide járnak, nem pedig vidékre. Miközben ezen filóztam, megkerestem a szekrényemet. Micsoda szerencse, hogy a kódot felírtam egy papírra, mert a nagy izgalomban nem tudtam megjegyezni. Láttam, hogy több szekrény belül ki van dekorálva, az egyik csaj, akinek a szekrénye pont az enyém mellett van, akkor nyitotta ki, mikor én is ott voltam. A szekrényének az ajtaján finomabbnál-finomabb sütik fotói díszelegtek, mikor megláttam, azonnal összefutott a nyál a számban. Gondoltam, megszólítom, hisz lenne közös témánk, mert én is szeretem az édességeket. De aztán valahogy mégsem sikerült. Mi van, ha hülyének néz? - gondoltam. Nem tudom, miért ijedtem meg. Ő is csak egy lány, mint én, meg a sulinak kb a fele. De valahogy nem tudtam szabadulni a gondolattól, attól, hogy mi van, ha mégsem találjuk meg a közös hangot. Aztán a lány miután kivette a könyveit, rögtön ment is tovább. Az első órámra is nehezen találtam be. Szerencsére azért sikerült időben beérnem. Találtam egy üres padot hátul. Egy "helló"-t azért szerencsére sikerült kinyögnöm, de így is olyan cikinek éreztem az egész helyzetet. Arról nem is beszélve, hogy a tanár megkért, hogy mutatkozzak be a többieknek. Mindig nehezemre esett magamról beszélni, az pedig főleg nehéz volt, hogy még a tábla elé is kellett mennem. A nevemen kívül csak annyit tudtam kinyögni, hogy honnan jöttem. Mikor mondtam, hogy Bostonból, akkor az egyik fiú ezt kiabálta be: "Mi van,, ott az emberek csak dadogva tudnak beszélni?" A tanár szerencsére közbeszólt, hogy ne mondhassa tovább, de így is olyan izé volt. Mikor lehajtott fejjel mentem, hogy visszaüljek a helyemre, a lány, akit megláttam a nap elején, azt mondta, hogy ne is törődjek vele. Ez szerintem rendes tőle. Mikor eljött az ebédidő, akkor egy üres asztalnál találtam helyet magamnak, és egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy néhány fiú és lány, valakit kövér disznónak nevez, de nem tudtam, hogy kit. Aztán megláttam: ő volt az a lány. Pedig nem is kövér. Jó, nem sovány, van rajta felesleg, de miért bántják miatta? Nem értem. Aztán a lány meglátott engem és felém vette az irányt. Mintha nem lett volna biztos benne, hogy odajöhet-e hozzám. Mivel jobban éreztem magam attól, amit a teremben mondott, ezért úgy gondoltam, odahívom magamhoz. Amint kimondtam, hogy "Leülhetsz hozzám, ha akarsz!", azonnal a mellettem lévő széken termett. Mintha csak erre a pillanatra várt volna. Egy ideig szótlanul ültünk egymás mellett, aztán ő mondta ki az első szót: "Köszönöm!" Én meg erre: "Nem, én köszönöm, amit a teremben a mondtál!" Sajna, ennél többet nem beszéltünk egymással. Talán nemcsak én vagyok ilyen, hanem más is. Azért a nevét megkérdezhettem volna.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés