A nevem Kinga. Az ismerőseim szerint szókimondó vagyok, ami igaz is. De azért normális határokon belül. Vagy legalábbis én így érzem. Az igazat mindenkinek megmondom, de igyekszem higgadt maradni. Hiába for a dühtől a másik, én nem kiabálok. Ezt a jó tulajdonságo-mat pedig igyekszem megőrizni. Mondjuk, azért vannak helyzetek, mikor azért kifejezetten nehéz dolgom van. Ha ugyanis egy olyan emberrel hoz össze a sors, aki mások gyűlöletével dicsekszik, azért az nálam is kiveri a biztosítékot. De csak magamban fortyogok és úgy igyekszem rendezni a vitát, hogy én higgadt maradok.

Nemrég történt is egy említésre méltó eset. Éppen a Béta kávézóban dolgoztam, mior bejött egy férfi. Jó, ez önmagában nem nagy dolog, de az a bizonyos illető igencsak veszekedős kedvében volt. Mivel a Pride hónapra készülődtünk, így szivárványos bögrében kínáltuk a kávét. Eddig senki sem akadt ki ezen, de neki ez nem tetszett. Kicsit ismerős is volt, de nem tudtam hová tenni. De ahogy mindig, udvariasan megkérdeztem, hogy mit kér.

- Kávét, feketén – mondta dühös hangon, de ügyet sem vetettem rá, nem akartam felidegesíteni magam.
Nem sokkal később el is készítettem a kávéját és átadtam neki. Igen, szivárványos bögrét kapott, mint mindenki más. Különben is csak ezt tudtam adni neki, ugyanis ezeket ugyebár kifejezetten a Pride hónap miatt csináltattuk, a többi eladományoztuk és újakat rendeltünk helyettük, csak azok még nem érkeztek meg.

- Parancsoljon, uram – nyújtottam át neki az italát.

- Mégis mi ez a förmedvény? – érdeklődött, ismét csak ideges hangon.

- Mire gondol? – kérdeztem vissza, hiszen akkor még nem értettem, hogy mi a probléma.

- Természetesen erre az undorító bögrére! – már a hangját is felemelte.

Kicsit megszeppenve álltam ott, pedig nem vagyok ilyen típus. Nem értettem a reakcióját, azt meg főleg nem, hogy miért ordibál. Szinte már mindenki minket nézett. A főnököm azonban épp nem volt bent, úgyhogy nem tudott odajönni.

- De tiszta – mondtam neki, hiszen tényleg így volt.
- Mégis mi ez a szivárványos hülyeség? – kérdezte már kicsit visszafogottabban.

- Á, értem. Tudja, Pride hónap van, ezért vannak ezek a bögrék. Sajnos másfaját nem tudok adni – kicsit remegett a hangom, mikor ezeket kimondtam, de tudtam, hogy meg kell őriznem a hidegvéremet.

És akkor beugrott, hogy ki ő. Az interneten láttam az arcát. És olvastam az egyik nyilatkozatát. Van ugyanis egy gyűlölködő honlapja, amelyek az LMBTQ közösség ellen hangolja az embereket. De próbáltam figyelmen kívül hagyni ezt a tényt, hiszen fizető vendégről van szó.

- Ki nem állhatom, hogy lenyomják az ilyen cégek az emberek torkán az LMBTQ-marhaságot – ismét feljebb emelte a hangját.

- Önnek van az a honlapja, ha jól tudom – folytattam a beszélgetést, noha tudatában voltam annak hogy akkor folytatni fogja a gyűlölködést.

- Igen, és nem fogom hagyni, hogy a magukhoz hasonlók olyanná tegyék az embereket – a mutatóujját szinte az arcomba dugta.

- De gondolom, gyűlöletet terjeszteni nem rossz dolog maga szerint – motyogtam.

- Ez nem gyűlöletkeltés – tagadta a férfi.

- Ön homofób – csúszott ki a számon.

- Nem vagyok homofób! – emelte fel ismét a hangját.

- Ismeri a szó jelentését? – fontosnak láttam feltenni ezt a kérdést.

- Persze, hogy ismerem. Nem vagyok hülye! Azt nevezzük homofóbnak, aki utálja a melegeket – mondta a férfi még mindig haragosan.

- És Ön utálja őket… – próbáltam rávezetni az igazságra.

- De én nem vagyok homofób! – vágott közbe.

- Miért nem? – kérdeztem tőle, még mindig higgadtan.

- Mert nem! Engem ne címkézgessenek! Ne nézzenek ki! – válaszolt a férfi.

- De Ön kinézheti a melegeket? – szegeztem neki a kérdést.
- Persze! – mondta meggyőző hangon.

Szinte biztos voltam benne, hogy hasonló választ fogok kapni. De sosem értettem az efféle felfogást, hiszen senkinek sincs joga kiközösíteni valakit olyan dolog miatt, amelyről nem tehet. Viszont a gondolkodásmódon lehet változtatni, ha az ember megrpóbál nyitottabb lenni.

- Önnek van gyermeke? – úgy gondoltam, hogy ezzel a kérdéssel némileg job belátásra tudom bírni.

- Egy lányom – bíztam abban, hogy ez a válasz segíteni fog abban, hogy megértessem vele a dolgokat.

- Megkérdezhetem, hogy hány éves? – folytattam tovább.

- 14 éves. És akkor mi van? Hogy jön ez ide? – ismét hangosabbá vált, mintha valami rosszat kérdeztem volna tőle.

- Mit szólna, ha egy nap a lánya kijelentené, hogy a saját neméhez vonzódik? – érdeklődtem, hátha ennél már elgondolkozik.

- Az nem történhet meg! – jelentette ki magabiztosan.

- De ha mégis? – próbálkoztam még, hiszen nem akartam feladni.

- Az nem lehet! – még jobban felemelte a hangját és a kezével a pultra csapott.

- De gondoljon bele, hogy mi lenne, ha mégis, kérem! – próbáltam nem tükrözni a hangommal az ideges-ségemet.

- Akkor kidobnám otthonról, vagy kinyírnám – mikor ezt kimondta, egyből éreztem a bennem áramló idegességet, úgyhogy hatalmas lelki erőre volt szük-ségem, hogy ezt ne mutassam ki felé.

- Ön szerint helyes bármelyiket is megtenni? – valahogy nem láttam már értelmét, hogy kérdezzek, de mégis kijött belőlem.

- Hát persze! – válaszolta ismét magabiztosan.

- Akkor ha jól értem, Ön szerint bűn azonos nemű emberhez vonzódni, de kidobni, vagy megölni a gyermekünket nem? – értelmeztem az elhangzottakat.

- Akkor már nem a gyermekem többé – mikor ezt kijelentette, a mögötte lévő asztalnál ülő hölgy felállt és letette a pénzt az asztalra, és gyorsan kiment az ajtón.
Gondolom, a hölgyet már nagyon irritálta a beszélgetés. Minden bizonnyal, hallgatóként én sem maradtam volna tovább. Mindig bosszantottak az ilyen dolgok, úgyhogy utólag gondolva nem is értem, miért mentem bele ebbe az értelmetlen beszélgetésbe.

- Ön szerint a gyilkosság helyes? – kérdeztem tovább, még mindig higgadtan, de éreztem, ahogy szinte szétfeszít az ideg.

- Természetesen nem! – vágta rá gyorsan a választ.
- De Ön az imént azt mondta… – hebegtem-habogtam, hiszen tényleg nem értettem, hogy miért mondja hol ezt, hol meg azt.

- Nem helyes megölni egy embert, de a meleget igen – hangzott a magyarázat, így már megértettem, hogy mit is akart vele mondani.

- De hiszen a melegek is emberek – kicsit már én is feljebb emelte a hangomat, de korántsem annyira, mint ő.

- Nem emberek, hanem szörnyetegek! – vitatkozott velem tovább.

- Attól még nem lesz rossz ember valaki, mert a saját neméhez vonzódik – mondtam ki a meggyőződésemet.
- Dehogynem – ismét a kezével a pultra csapott és a kávéját is arrébb tolta.

Így utólag gondolva, örülhettem, hogy nem vágta hozzám. Amilyen ideges volt, kinéztem volna belőle azt is. Úgyhogy örültem, hogy ezt nem tette meg.

- De az nem, aki egy homoszexuális embert öl meg? – valahogy továbbra is kérdezősködtem.

- Mondtam már, hogy az nem ember – ragaszkodott az elméletéhez továbbra is.

- És mit szólna, ha egy homoszexuális ember mentené meg az életét? – vetettem fel a dolgot.

- Az nem történhet meg! – még feljebb emelte a hangját.

- És miért? – érdeklődtem már kicsit unottan.

- Mert nem – csak ennyit tudott válaszolni.

- Ön szerint a gyilkos nem szörnyeteg? – kicsit már kezdtem kacifántossá tenni a beszélgetést.

- De az is szörnyeteg – már tényleg úgy éreztem, hogy azt sem tudja, hogy mit is gondol igazából, csak ragaszkodik a gyűlöletéhez minden áron.

- Ha Ön megölné a gyermekét a szexuális beállítottsága miatt, akkor Ön is szörnyeteg lenne – kicsit kezdtem átlépni azt a bizonyos határt.

Na, jó, át is léptem. De azért legalább megpróbáltam job belátásra bírni, úgyhogy az valami. Viszont tudtam, hogy a gyűlölködő emberekkel nehéz beszélgetni.

- Én nem – jelentette ki kicsit halkabban, de maga-biztosan.

- Miért nem? – faggattam még.

- Mert ha szörnyeteget ölünk, akkor az nem gyilkosság – állapította meg.

- Ön azt tanítja a gyermekének, hogy gyűlölje a melegeket? – azért arra még kiváncsi voltam.

- Hát persze – mondta úgy, mintha ez magától értetődő lenne.

- Akkor tudja, hogy így arra tanítja, hogy általa nem ismert embereket gyűlöljön? – ébresztettem rá a dologra.

- Arra tanítom, hogy a melegeket utálja, nem arra, hogy az embereket – tért vissza ismét arra az elméletére, miszerint a melegek nem emberek.

- Akkor gondolom, azzal is baja van, ha a filmekben, vagy könyvekben vannak meleg karakterek – feltételeztem a dolgot.

- Persze, hiszen úgy homoszexualitásra tanítják az embereket – szinte biztos voltam abban, hogy valami hasonlót fogok hallani.

- Akkor amelyek gyilkosokról szólnak, azok gyilkosságra tanítják az embereket? – gondoltam, akkor már ezt is megkérdezem.

- Nyilván nem – érdekes volt a válasza.
Hiszen tényleg nem értettem ezt a felfogást. Szóval szexuális beállítottságot eltanulhatunk, de cselekvést nem? Érdekes.

- Ön szerint meleggé válhat az, aki melegeket lát? – ezt már tényleg szerettem volna tudni.

- Sajnos igen. Ezért mondtam, hogy meleggé akarják formálni az embereket. Azt akarják, hogy mindenki olyan legyen, mint ők – erre a válaszra számítottam.

- Ön látott már a tévében melegeket? – kérdezgettem tovább.

- Igen, sajnos, és túl sok film és sorozat ilyen, ezért kampányolok, hogy teljesen kiszorítsák a tévéből ezeket – mondta a férfi.

- És Ön meleg lett? – érdeklődtem, hiszen jogos a kérdés.

- Én nem vagyok meleg! Miért kérdezi ezt? Komolyan ilyen hülye? – megint kezdett ideges lenni.

- De az imént azt mondta, hogy aki melegeket lát, az is meleggé fog válni – próbáltam vele megértetni a dolgokat.

- De én nem vagyok meleg, fogja már fel a csöpp agyával! – szokás szerint neki állt feljebb.

- Szóval Ön látott melegeket, mégsem lett meleg, így gyakorlatilag saját maga dönti meg azt az elméletet, miszerint aki melegeket lát, az meleggé fog válni – összegeztem neki.

- Nem értem – értetlen fejet vágott.

- Azt mindjárt gondoltam – fejezte be a beszélgetést, mire ő idegesen kiment.

Így ismét bizonyítást nyert nálam az, hogy a gyűlölet nem más, mint butaság.