Érezted már úgy, hogy nincs kiút? Hogy nem tudod, mit tegyél? Hogy unsz már mindent és mindenkit? Én igen. Sajnos nagyon sokszor. Az érzelmeim össze-vissza kavarogtak bennem, többször azt sem, tudtam, hogy sírjak-e, vagy inkább nevessek. Voltak helyzetek, amelyeket nem tudtam kezelni. Legszíve-sebben beleütöttem volna a falba és sajnos nem sok kellett hozzá, hogy meg is tegyem. A legjobb barátnőm azt mondta, már klinikai eset vagyok. Megsértődtem. De aztán bele-gondoltam, és azt hiszem, igaza is van. Sosem ismertem még olyan önmarcangoló embert, mint én, aki nemcsak önmagában, hanem másban is folyton a kivetnivalókat keresi. Akinek tényleg semmi nem jön össze. Mert nekem tényleg nem szoktak sikerülni a dolgok. Sokszor úgy gondolom, a szerencse olyan luxus, amelyért bármennyire is megküzdök, nem kaphatom meg. Van, hogy csak állok a tükör előtt azon merengve, hogy mégis minek is létezem. Mi haszna van a világnak abból, hogy én itt vagyok. És sokszor ezeket a gondolatokat ki is mondom. De nemcsak magamnak, másoknak is. Naná, hogy azt hiszik, nem vagyok komplett. Jó, nem hiszik, hanem ezek szerint tudják. De nem akartam segítséget kérni. Nem tudtam rávenni magam, hogy pszichológushoz menjek. Viszont többévnyi elmélkedés után aztán az interneten mégiscsak kaptam segítséget. Egy online lelki tanácsadó mondott egy tippet. Azt mondta, próbáljak meg kikapcsolódni. És nem a barátokkal való iszogatásra gondolt. Kellett találnom valami olyan helyet, ahol a gondolatok nem bántanak, vagy sértegetnek, hanem inkább valami jóvá válnak, olyanná, amelyektől én is jobban érzem magam. Úgyhogy szabadságot vettem ki. Én, aki magától sosem kért szabadságot. Felültem az első távolsági buszra. Tikkasztó hőség volt. A busz szagától csak jobban felfordult a gyomrom, mint máskor, de megpróbáltam nem arra figyelni. Aztán megérkeztem. Nem tudtam, hogy hol vagyok, csak azt, hogy valami faluban. Csak sétáltam. Fogtam a kis motyómat és gondolatoktól mentesen vágtam neki az útnak. Nem tudtam, merre tartok, csak mentem. Aztán betértem egy kis kocsmaféleségbe. Nem akartam alkoholizálni, úgyhogy csak üdítőt kértem. Szerencsére enyhült a hányingerem, így miután felfrissítettem magam, sétáltam tovább. Egy rövid időre egy kóbor kutya is mellém szegődött. Mivel nem vagyok nagy kutyaszakértő, így a fajtáját nem tudom, de nagyon aranyos volt. Vakkantott néha egyet-egyet, de mivel nem értek kutyául, így nem voltam jó beszélgetőpartner a számára. Mikor aztán megunt engem, inkább másfelé vette az irányt. Szerencse, hogy nem félek a kutyáktól, mert biztosan kerülgetett volna a frász, hogy a semmi közepén senki sem tud segíteni. Mikor a kutya már látótávolságon kívül volt, vállat vontam, aztán lettem a táskámat a földre. Házakat már nem igazán láttam, sőt, inkább szinte már semennyit. Egy réten voltam. Pontosabban még az aszfalton, de körülöttem rét volt. Úgyhogy a táskámat letettem a növényzet szélére, majd bementem a sűrűjébe. Olyan gyönyörű volt. Hallottam a tücskök hangját. Valahogy mindez megnyugtatott. Idejét sem tudtam, mikor voltam utoljára ilyen higgadt. Távol a várostól, az emberektől. Ez kellett nekem. Úgyhogy a fehér ruhámmal mit sem törődvén ledobtam a fenekemet a fűre. Éreztem, ahogy a talpamat csiklandozza a növényzet. Ettől mosolyra görbült a szám. Olyan régen volt erre példa. Jó, mosolyogtam azért néha-néha, de valahogy azok nem voltak őszinték. Inkább csak azért tettem, mert kilógtam volna a sorból, ha nem nevet a másik ember viccein. Úgyhogy mosolyogtam. De valahogy belülről inkább dühös voltam és szomorú. Nem igazán tudtam az okát. Jó, azt tudtam, hogy felbosszant, mikor valami nem sikerül, hogy elszomorít, ha valaki megbánt, de sokszor már akkor is rossz kedvem volt, ha nem történt semmi. Még a reggeleket is hatalmas sóhajtozásokkal kezdtem. Ki nem állhattam azt az érzést, hogy ki kell mennem az emberek közé, hogy dolgoznom kell, mert utáltam a munkámat. Bár csak egyszerű eladó voltam, amely sokaknak azt jelenti, hogy nem lehetek stresszes, én mégis az voltam. De mégis ki nem stresszes a mai rohanó világban? Jó, én a szokásosnál stresszesebb voltam. Még azon is fel tudtam kapni a vizet, ha beleléptem a rágóba, vagy ilyesmi. Utáltam, hogy a vevők előtt meg kellett játszanom magam. Azt kellett mutatnom, hogy velem minden rendben van, csak értük vagyok, mert a hátam közepére sem kívántam őket. Itt a réten pedig higgadtabban végig tudtam gondolni a dolgokat. És még az is sikerült, amely más környezetben eddig sosem: ki tudtam kapcsolni kicsit a gondolataimat. Főleg a gondjaimmal kapcsolatosakat. Magamba szívtam a nap erejét. Aztán lefeküdtem és csak bámultam a napot. És akkor jött a felismerés: változtatnom kell! Nem szabad olyan munkát végeznem, amelytől ideges leszek! Bár azt még nem tudtam, hogy mit akarok. Már kezdett lemenni a nap, úgyhogy felálltam és azon az úton mentem vissza, ahonnan jöttem. A busz pont akkor jött, mikor a megállóhoz értem, úgyhogy felültem. Megint előjöttek a félelmeim. Hogy vissza kell mennem oda, ahová nem akarok. De próbáltam megnyugtatni magam. Behunytam a szemem és a rétre gondoltam. Hogy ott ülök a virágok között gondtalanul és attól jobban éreztem magam. Onnantól kezdve pedig minden nehezebb helyzetben a rétre gondoltam. Tisztában voltam persze a ténnyel, hogy önmagában nem old meg semmit maga a rét, de valahogy kitisztította az elmémet. Valahogy ez olyan volt számomra, mint a lélek terápiája. Úgyhogy sokszor elmentem még oda. Mikor volt annyi szabadidőm, hogy belefért, akkor felültem a buszra és odautaztam. Mikor nem volt annyi időm, akkor pedig gondolatban jártam ott. És minél többen gondoltam a rétre, már azt is tudni kezdtem, hogy mit kezdjek magammal. Úgyhogy munkahelyet váltottam. Maradtam eladó, de már nem élelmiszerboltban. Egy könyvesboltban kaptam munkát és valahogy az a környezet már sokkal nyugodtabb volt számomra. És szerencsémre még a kollégáim sem idegesítettek. Persze azért nyilván nem szűnt meg teljesen a szorongásom, de már tudtam kezelni. Úgyhogy nekem a virágos rét segített és segít a mai napig is.

Tanács:

Ha valaki lelki problémád van, kérj segítséget! Van, mikor az ember maga meg tudja oldani, de olykor szakemberre van szükség! Nem mindenkinek a rét jelenti a lélek terápiáját!