Sosem voltam jó a randizásban. Valamiért nem tudtam természetesen viselkedni. Lehet, hogy sokan küzdenek ezzel a problémával. Fogalmam sincs, de annyi biztos, hogy nem is teszek valami sokat azért, hogy ez megváltozzon, hogy jobb legyek benne. Sőt, mondhatni azért sem teszek semmit, hogy egyáltalán valaki elhívjon randizni. Életemben eddig egyetlen barátom volt, az is általános iskolában és hát nyilvánvaló módon nem jutottunk el sokáig. Egy szájrapuszi és ennyi.  Na, nem mintha különösképpen sok fiú (később aztán pasi) dobogtatta volna meg a szívemet. Kicsit untam is, ha megkérdezték mondjuk a munkahelyemen, hogy van-e valakim, hiszen a válaszom mindig a nagybetűs NEM volt. Úgyhogy nem is kell mondanom, hogy a gúnynevem a ’Szingli Szinta’ volt. Ja, már önmagában a keresztnevemmel sem voltak kibékülve, de ezt hagyjuk is! Szóval, a lényeg, hogy nemcsak csúfolódtak rajtam (furcsa, hogy ezt mondom felnőtt emberekről), de sajnos még úgyis gondoltam, hogy nem is igazán van esélyem a Nagy Ő megismerésére. Sosem voltam igazán jó nő és valahogy nekem is nagy elvárásaim voltak. De mentségemre szóljon, hogy sosem állt szándékomban olyannal nyálat cserélni, aki kicsit sem mozgat meg. Arról meg nem én tehetek, ha valaki nem kelti fel az érdeklődésemet. persze az már más tészta, hogy én sem keltettem fel sok ember érdeklődését. Akiét meg igen, az meg valahogy sosem tetszett. Egészen addig, míg meg nem ismertem Bernátot. Egy soron kezdtük dolgozni a gyárban, mikor ő újoncként kezdett, gyakorlatilag én mutattam meg neki, hogy mit kell csinálni. Azt vettem észre rajta, hogy mikor hallott a gúnynevemről, az kicsit sem érdekelte. Sokat beszélgettünk és rájöttem, hogy nemcsak helyes, hanem értelmes is. Alig vártam, hogy randira hívjon. De hiába, hiszen nem tett semmi hasonlót. Na, nem mintha azt láttam volna rajta, hogy tetszem neki. De valamiért mégis úgy éreztem, hogy van esély. Ki tudja, az is lehet, hogy azért, mert nagyjából csak ő nem gúnyolódott rajtam. Volt, hogy a gyárból kijövet vele sétáltam, ugyanis egy irányban laktunk, csak nekem tovább kellett mennem. Úgyhogy akkor is sokat beszélgettünk. Már körülbelül egy éve dolgozott nálunk, mikor fontolgatni kezdtem, hogy én hívom őt randira. Bár nem igazán voltam híve annak, hogy a nő kezdeményezzen, de mégis eszembe jutott ez a megoldás. Igaz, jobban szerettem volna, ha ő teszi meg felém ezt a lépést. Egy meglehetősen meleg nyári napon aztán felbátorodtam. Mivel útba esett egy fagylaltozó, így gondoltam, hazafelé ehetnénk egyet. Összeszedtem minden bátorságomat és nem létező vonzerőmet, majd nekiszegeztem a kérdést, ahogy a fagylaltozó elé értünk.

- Kérsz fagyit? – érdeklődtem kedves hangon.

- Nem kérek – hangzott a férfi rövid válasza.

- Pedig nagyon finomat lehet itt kapni – említettem meg aztán néhány másodperccel később neki.

- De én már szeretnék hazaérni – adta a tudtomra a dolgot.

- Valami baj van? – erősködtem tovább.

- Én nem akarok tőled semmi olyat – mondta meg őszintén és kedves hangon.

- Jó, értem. Semmi gond! Egy baráti fagyira gondoltam. De hagyjuk is az egészet! – kicsit kezdtem ideges lenni és ezért még igazat sem mondtam, hiszen nem baráti fagyira gondoltam.

- Tudom, hogy nem így van. De hagyjuk, mert nem akarok veszekedni. Ne haragudj rám! Bocsánat, de nem vagy az esetem – folytatta tovább, miközben én majdnem bőgtem, de tartottam magam.

- Legalább megpróbáltam – dicsértem meg önmagam.

Tényleg igaz volt, hiszen legalább megpróbáltam. De nem jött össze, úgyhogy szomorú voltam. De közben büszke is, mert tényleg legalább megpróbáltam. Volt annyi merszem, hogy kiálljak elé és meghívjam. Azért az valami, bárhogy is nézzük.