Első fázis

Mindig azt hittem, ha valaha szerelmes leszek, az örökké fog tartani. Hittem a szőke hercegben, aki fehér lovon érkezik és mindig a tenyerén fog hordozni. Sok kapcsolatom volt már és mindegyiknél abban bíztam, hogy ő lesz az igazi. De aztán hamar kiderült, hogy mégsem. Igazából sosem tartott sokáig az az érzés, nem is volt olyan erős, utólag nézve pedig azt hiszem, valódi sem. Egészen addig, míg meg nem ismertem ŐT. Stefan akkor került az életembe, mikor munkahelyet váltottam. Egy jól menő cégnél kezdtem dolgozni titkárnőként, ő pedig akkor vezető pozícióban volt. Sokszor összefutottunk a büfében és bizony nemegyszer beszélgetésbe is elegyedtünk. Valahogy azt éreztette velem, hogy különleges vagyok. Aztán randira hívott. Életem addigi legjobb estéje volt. Vacsorázni vitt egy elegáns helyre és be kell vallanom, nemcsak ő, hanem a gazdagság megtapasztalása is remek élmény volt. Néhány randevú után aztán nem is kérettem magam sokáig. Az első csók a harmadikon csattant el közöttünk, mikor pedig nem sokkal azután hazavitt a munkából, beinvitáltam és szeretkeztünk. Jó kiállású férfi, így gondoltam, hogy jó az ágyban. Furcsa, de akkoriban úgy láttam, hogy minden mozdulata értem rajong, hogy a szavai csak dicsérnek. Ha azonban utólag visszagondolok, már akkor voltak megjegyzések, amelyek előrevetítették a később történteket. De mit tagadjam: a szemem előtt volt a rózsaszín köd és nem is akartam eloszlatni azt.
- Szeretlek, Hilda! – mikor ezt kimondta, már beleszerettem, így persze én is színt vallottam.
Meglehetősen hamar aztán feleségül is kért. Túl voltunk már 30-on, úgyhogy nem láttuk értelmét annak, hogy várjunk. Csodálatos esküvőnk volt, hatalmas lagzival, szinte egész Berlint meghívtuk. Jó, nem az egészet, de olyan sok vendég volt, hogy úgy éreztem, az egész város odajött megnézni az esküvőnket. Úgy éreztem, hogy én vagyok a világ legszerencsésebb nője. A férjem fiatal, gazdag és jóképű és mindamellett pedig a tenyerén hordoz engem. Gondoltam én. Igen, az a bizonyos rózsaszín köd. Bár kinyitottam volna a szemem. Vagy legalább valaki megmondhatta volna, mi fog következni!

Második fázis

Kezdetben minden csodálatos volt. Még a munkahelyemen is sikerült előrelépnem. Aztán a férjem sokszor azt mondta, csak miatta jutottam oda, igazából semmihez sincs tehetségem. De én csak legyintettem, mintha nem is próbálta volna aláásni a tekintélyemet. Mikor aztán már negyedik hónapja dolgoztam a vele szemben lévő irodában, új oldalát ismertem, ami kicsit sem tetszett. Sokszor bejártam hozzá, de ő általában ideges volt, azt mondta, hogy zavarom. Jó, lehet, hogy néha tényleg sok voltam. De azt akartam, hogy büszke legyen rám. Be akartam bizonyítani, hogy kiérdemlem a posztomat, sokszor még a munkaidőm lejárta után is dolgoztam. De akkor féltékenykedni kezdett. Azzal vádolt meg, azért vagyok bent sokáig, mert viszonyom van valakivel. Hiába mondtam neki, hogy csak őt szeretem, nem hitt nekem. Egy alkalommal aztán szó szerint arcul csapott a valóság. Mikor otthon hangos szóváltásba keveredtünk, megütött engem. A szeméből iszonyatos haragot olvastam ki, rettegtem tőle. Ahogy ott ültem meglepődve a földön a pofon után, úgy nézett rám, mint aki mindjárt megöl. Aztán nem szólt semmit, kiviharzott az ajtón. Az éjszakán aztán házon kívül töltötte. Én egész éjjel sírtam. Úgy éreztem, hogy minden csakis az én hibám. És másnap, mikor hatalmas virágcsokorral bocsánatot kért, ő is ezt mondta.
- Tudod, hogy nem akartalak bántani. De csodálkozol, hogy megütöttelek, amikor folyton flörtölsz a kollégákkal? A te hibád, hogy pofon vágtalak – súgta a fülembe, miután megcsókolta a nyakamat.
És ebben az a legszörnyűbb, hogy minden szavát elhittem. Megígérte, hogy nem tesz ilyet többé. Azt mondta, hogy nem ő hibázott. Szerinte én voltam a hibás, mert másokkal flörtöltem. És tényleg azt hittem, hogy a pofon nem nagy ügy és igazából én okoztam a gondot. Úgyhogy megpróbáltam az emberekkel távolságot tartani. Nem akartam senkivel sem úgy beszélgetni, hogy bárki is azt gondolja, flörtölök. Aztán szép lassan már szinte senkivel sem beszélgettem.
Mikor a családom meghívott a szülinapokra, nemet mondtam, nehogy a szomszédokkal kelljen beszélgetni. És Stefan nem is szerette azt sem, ha a testvéreimmel beszélgettem. Sőt, az egész családomat megvetette és én még azt is elhittem neki, hogy ők szét akarnak minket választani. Lehet, hogy így volt, mert ők meglátták az igazi arcát, tettek is rá utalásokat. De viszont a kollégáim úgy látták, hogy én szigetelem el őt. Mert bizony már Stefan sem beszélgetett másokkal. Csak ő volt és én. De még ez sem volt jó. Lassan már az sem tetszett neki, ha elsóztam az ételt. Újabb pofont kaptam. És újabbat, mígnem aztán már nemcsak az arcomat érte az ütés. Volt, hogy a padlón feküdtem, ő pedig belém rúgott. De mindig belém magyarázta, hogy az én hibám. Olyan volt, mintha megkötözte volna az érzelmeimet. Nem akarta, hogy bárki is közel kerüljön hozzám és tett róla, hogy én se vágyjak a barátságokra. Teljesen elszigetelt. Sokszor azért kedves volt ugyan, de már szinte napi szinten kaptam kisebb-nagyobb ütéseket. Sőt, többször már nagyobbakat. Már alig bírtam. Viszont szerettem őt, ezért elviseltem.

Harmadik fázis

Egy nap aztán már meguntam a viselkedését. Mindig azt mondogatta, ha elhagyom, akkor bosszút fog rajtam állni. Fogalmam sem volt, hogy érti, de féltem. Mikor aztán úgy megvert, hogy ijedtemben kést szegeztem felé, magamtól is kezdett kirázni a hideg. Sosem akartam őt bántani, de adott volt a helyzet. Akkor ő félt tőlem, de én ennek nem örültem. Abba akartam hagyni már ezt az egészet. Akkor ő otthagyott. Mintha én bántottam volna őt. Jó, én is bántottam önvédelemből, mert bizony volt, hogy visszaütöttem, ha tudtam, de többnyire nem volt erőm hozzá. Aznap nem bántottam ugyanis, de késsel fenyegettem, így inkább kilépett az ajtón. Úgyhogy mivel nem tudtam, mikor jön vissza, így gyorsan összepakoltam a cuccaimat és elmentem. Vissza sem néztem, még az ajtót is nyitva hagytam. Furcsa volt, de napokig nem is jelentkezett. Azt hittem, hogy eláraszt majd üzenetekkel, hogy térjek vissza hozzá, de nem történt meg. Megkönnyebbültem. Viszont nem tartott sokáig ez az érzés, ugyanis feljelentett a rendőrségen, hogy meg akartam őt ölni. Bevittek, kihallgattak és hiába mondtam nekik, hogy azért fenyegettem meg késsel, mert megvert, nem hittek nekem. Addigra már alig volt rajtam valami sebhely, de azokra is azt mondták, máshol szereztem őket. Ugyanis ő azt mondta a rendőröknek, hogy meg fogom vádolni, hogy vert engem, mert mindig ezzel fenyegettem, méghozzá azért, mert betegesen féltékeny vagyok arra, hogy sikeresebb nálam. Végül ejtette a vádat ellenem és még a rendőrök is kioktattak, hogy örüljek, amiért ilyen kedves ez az ember és nem akar bajba keverni.
Jó lecke volt ez arra, hogy ha az egyik ember szava áll a másik ellen bizonyítékok nélkül, akkor bizony ugyanannyi az esély arra, hogy nekem hisznek, mint arra, hogy neki. Sajnos utóbbi történt. Azóta nem találkoztunk, de azért a válást találkozás nélkül elintéztük, másik városba költöztem, de még mindig fáj a lelkem, amiért ezt tette velem. És azóta sem tudok megbízni a férfiakban. Ki tudja, az is lehet, hogy valamikor sikerülni fog. De még nem tartok ott.