Sok szempontból szerencsésnek érzem magam: szerető családban nevelkedtem, jelenleg a saját cukrászdámat vezetem, amelyet a szüleim adtak át nekem és ott van a legjobb barátnőm, Kata is. De valahogy a szerelemben nem vagyok szerencsés, ugyanis bár voltak kapcsolataim, azok sosem tartottak sokáig. Bevallom, volt idő, mikor erőltettem a randizást, minél több emberrel meg akartam ismerkedni, aztán rájöttem, hogy ez hülyeség, ez nem olyasvalami, amit erőltetni kell. Vagy jön magától, vagy nem. Esetemben az utóbbi érvényes. Vagy legalábbis egyelőre. De nem panaszkodom, mert tényleg jó életem van, megbecsülöm azt, amit eddig elértem és azt, amely megadatott nekem. Cukrászként végeztem a középiskolában, majd elvégeztem egy üzletvezetői tanfolyamot, miközben a szüleim rólam elnevezett munkahelyén elsajátítottam a szakma csínját-bínját, hogy méltó vezetője lehessek a helynek. Az Írisz Cukrászdát mindig az otthonomnak éreztem, úgyhogy nem azért vállaltam be, hogy átveszem a helyet, mert a szüleim erőltették, hanem tényleg ezt akartam. Már gyerekként ott sürögtem-forogtam a kezdetekkor, élveztem a sütemények illatát, tetszett az is, ahogyan sütés előtt kinéztek, élveztem a tészták formázását. Aztán mikor körülbelül egy évvel ezelőtt átvehettem a helyet, szabad kezet kaptam és saját ízlésem szerint alakítottam ki az üzlet arculatát, megőrizve az addigi családias jellegét. Csak több rózsaszínt vittem bele. A legjobb barátőm, Kata is itt dolgozik velem, hiszen közösen tanultuk ki a cukrász szakmát, együtt voltunk gyakorlaton, nyaranta pedig itt dolgoztunk. Mindig mindenben számíthatok rá, azt hiszem, hogy kijelenthetem, ő a legfőbb bizalmasom. Ő szerencsésebb a szerelemben, mint én, hiszen néhány napja kérte meg a kezét a barátja, úgyhogy odáig van a boldogságtól. De persze nem irigylem tőle, örülök, hogy neki sikerült.

Többször álmodoztam már arról, hogy a Nagy Ő valamikor az én cukrászdám ajtaján fog besétálni. Nem volt konkrét elképzelésem a külsejét illetően, sosem volt úgymond zsánerem, csak azt akartam, hogy kedvességgel és alázattal bánjon az emberekkel, és persze szeressen és tiszteljen engem. De tudom, hogy nem sok ilyen férfi mászkál a világban. Egy nap aztán belépett Ő. Olyan csodálatos mosollyal lépett be az ajtón, hogy majdnem elaléltam. Valahogy a külseje nem is igazán érdekelt, a kisugárzása volt az, amely vonzóvá tette. De igen, a külsejét sem lehet nem megemlíteni. Sötétszőke haja hátrasimítva díszelgett a fején, elegáns zakó fedte izmait, de így is jól látszódott tökéletes alakja. Ó, és azok a szemek! Csodálatos kék szemek!

- Jó napot! Azokból a habcsókokból kérek. Mondjuk, olyan tíz darabot, vagy amennyi belefér abba a zacskóba - mondta, miután a csomagolóeszközökre pillantott.

Még a hangja is csodálatos. Bevallom, kissé megilletődtem, de igyekeztem profin viselkedni. Összeszedtem a kért habcsókokat és átnyújtottam neki. Miután mondtam, hogy mennyit kell fizetnie, átnyújotta a pénzt, utána én meg a visszajárót és ennyi. Utána elköszönt és kilépett az ajtón.

- Hűha! Ez aztán jó pasi! Úgy látom, hogy nagy hatással volt rád - jelentette ki mosolyogva Kata.

Mindig tud olvasni az arcomról. És biztos lehettem benne, hogy most is mindent elárult az érzéseimről. Elpirultam.

- Valószínűleg úgysem jön ide többet - mondtam dacosan, majd megigazítottam egy kilógó hajtincset.

Valahogy jelentéktelennek éreztem magam, hiszen az ilyen pasik sosem néznek rá az ilyen nőkre, mint én. Hozzá képest meglehetősen alacsony vagyok, a ruháim nem igazán követik az aktuális divatot, bár azért a frizurámat egész jól meg szoktam csinálni. De valahogy mégis abban bíztam, hogy visszajön a pasi és felfigyel rám.

Aztán néhány nap múlva visszatért. Ugyanazt kérte. Én meg ismételten nem kezdeményeztem beszélgetést. És sajnos ő sem, így szinte ugyanaz történt. Aztán néhány nap múlva ismét. Olyan hülyének éreztem magam. Mint aki kijött a gyakorlatból. Bár sosem voltam olyan jó ebben, de azért könnyebben meg tudtam szólalni.

- Vesd már be magad! - javasolta Kata.

- Az nem olyan könnyű! - nyavalyogtam és kissé dühös is voltam a barátnőmre.

Persze ő könnyen beszél, neki már van vőlegénye. De tudtam, hogy igaza van. Beismerni viszont nem olyan könnyű. Tudom, azt szoktam mondani, hogy nem kell erőltetni ezt a dolgot. De az nem jelenti azt, hogy ne próbálhatnék meg kommunikálni azzal, aki tetszik, vagy legalább jobban megismerni. Végülis úgy tudnám meg igazán, hogy megéri rá fecsérelni az időmet. Nem randit akartam egyből, annál többet meg főleg nem, csak beszélgetni vele kicsit. De ehhez össze kellett szednem mindig bátorságomat.

Mikor legközelebb bejött az üzletbe, épp társalogni akartam, mikor ő volt az, aki beszélgetést kezdeményezett. Meglepődtem, hiszen erre még nem volt példa korábban. Mindeközben pedig reszkettem legbelül, mint a nyárfalevél. Pedig csak az időjárásról beszélt. „Általános téma, de jobb, mint a semmi” – gondoltam.

- Igen, tényleg szép időnk van - reagáltam, mikor befejezte a mondatát.
Valahogy többet nem tudtam akkor kinyögni. Tényleg szép időnk volt. A nap sütött, de nem volt kánikula, így számomra pont tökéletes volt az idő. Sosem szerettem a meleget. De mégsem részleteztem neki, annál a mondatnál többet nem mondtam.

- Szánalmas vagyok - jelentettem ki hangosan, mikor már becsukta maga mögött az ajtót.

Katának is elmeséltem, akkor ugyanis épp nem volt ott. De nem nevezett hülyének, csak átölelt és azt mondta, hogy nincs azzal semmi gond, ha nem vetem rá magam. Bár korábban pont ő mondta azt, hogy vessem be magam, azért tudta, nekem az nem könnyű, és nem ítélkezett felettem emiatt. Manapság a legtöbb ember valamiért lenézi azokat, akik nem vetik rá magukat a másikra, de én sosem akartam olyan lenni. Noha korábban erőltettem a randizást, csak olyannal feküdtem le, akivel már többször is találkoztam. És ehhez tartani akartam magam a továbbiakban is.

Néhány nap múlva visszatért Ő. De valaki mással volt. Egy gyönyörű nővel, akiből áradt a boldogság.

- A szokásosat kérem – jelentette ki köszönés után.

- Olyan finomak ezek a habcsókok. Az én drága szerelmem mindig meglep vele, ha erre jár. Úgy szeretem ezeket. Gratulálok Önnek! – mondta mosolyogva a nő.

Utálni akartam őt. De nem tudtam. Olyan kedves. És aranyos. És pont összeillenek. És én meg milyen hülye voltam. Uramatyám! Még jó, hogy nem léptem! Látszik rajtuk, hogy mennyire szerelmesek.

- Köszönöm szépen – válaszoltam kedves hangon.

Sajnos ilyen az élet. Megismerem a világ leghelyesebb pasiját, erre megtudom, hogy foglalt. De hálát adtam Istennek, amiért ebben a helyzetben gyáva voltam és nem próbáltam meg kikezdeni vele, mert az biztos rosszul végződött volna. Nekem különben sincs szükségem foglalt pasira. Valamikor csak eljön az idő, mikor valakinek majd én kellek, aki szeret és megbecsül engem. Úgyhogy kivárom. Bevallom, abban a pillanatban, mikor megláttam ezzel a nővel, csalódottságot éreztem, de aztán az gyorsan átváltozott. Azt hiszem, hálás voltam önmagamnak. És persze azért is, mert újabb törzsvásárlókat sodort elém az élet. Az én habcsókjaimnak nem lehet ellenállni. És ez az, amely jelen pillanatban nekem a legfontosabb.