Jody 8 éves, de nem kommunikál senkivel sem. Nem barátkozik, nem játszik, folyton csak mereng maga elé. Az édesapja már több pszichológus segítségét is kérte, de az immáron 3 éve tartó szótlanság azóta is megtörhetetlennek látszik. Egy nap azonban az édesapa új kollégája ajánlott neki valamit, méghozzá a delfinterápiát. Elsőre úgy érezte a férfi, hogy csak újabb kudarc lehet a dolog, de sikerült meggyőznie magát a lánya iránt érzett szeretetnek hála, hogy megéri a próbát, érdemes tehát belevágnia ebbe is. Utána is nézett a lehetőségeknek és megtalálta azt a helyet, amelyik távolsági szempontból a legmegfelelőbbnek bizonyult. Szerencsére anyagi gondjaik nem voltak, így a pénz miatt nem kellett aggódnia.

Nem sokkal később össze is pakolt, majd lányával a Delfinterápiás Központba vették az irányt. Jody az úton sem szólt semmit, de azért Jack beavatta a dolgokba, hátha kedvet kap a kislány. De rajta egy mosoly sem látszott.

Mikor megérkeztek, gyönyörű helyszín tárult eléjük. A központ zsúfolásig tele volt emberekkel, az édesapja szinte azt sem tudta, merre is induljanak.

– Jack, és ha nem tévedek, Jody, igaz? – szólította meg őket egy kedves hang.

– Igen. Ő a lányom. Ön itt a terapeuta? – válaszolt, majd a nő nemleges válasza után odavezette őket a szállásukhoz, majd a pszichológushoz. Útközben pedig nagyon sok szórakozási lehetőséget láttak, amely ámulatba ejtette őket. Nemcsak a férfi, hanem a kislány is csodálkozva nézte a családokat, akik egy emberként izgultak valamely terápián résztvevő rokonukért.

Kezdetben a terapeutának nehéz dolga volt. A gyermek ugyanis továbbra sem szólalt meg, és még a vízbe sem mert bemenni. Mikor azonban Jody látta, hogy a delfinek milyen aranyosan játszanak, hogy a többi gyerek milyen lelkesedéssel úszik velük, valahogy felbátorodott. Ő maga sem tudta megmagyarázni azt az érzést, amely hatalmába kerítette, de úgy érezte, hogy ideje megsimogatni őket. Miután az egyik delfin a gondozóval együtt a medence széléhez úszott, a lány odanyújtotta felé a karját. A delfin biccentett egyet a fejével, majd hátraúszott.

– Szeretnél bejönni a vízbe? – kérdezte a terapeuta, majd a gyermek nemleges válaszként a fejét forgatta, majd az édesapjához futott és megölelte. Jack már rég tapasztalt hasonlót.

– Mióta az anyukájának, a feleségemnek a balesete történt, azóta még csak meg sem ölelt – jegyezte meg a férfi. Könnycsepp jelent meg a szemében, majd gyermekére pillantott.

– Az is lehet, hogy sikerülni fog, mert lehet, hogy nála ez az első lépés – biztatta a gondozó.

Néhány foglalkozás után aztán a kislány már bátrabb volt. Az úszógumi felvétele után belement a vízbe. Mikor a gondozó a kezét a delfinre helyezte, Jody arcán aprócska mosoly jelent meg. Jack majd kiugrott az öröméből, hiszen nem gondolta volna, hogy a módszer beválik. Az, hogy gyermekét mosolyogni látta, hihetetlen örömforrást jelentett számára is, amelyet már ő maga is régen érzett.

Ahogy teltek a napok, a kislány már sokkal jókedvűbbnek látszott. Sajnos azonban még mindig nem szólalt meg. De az apa továbbra is bizakodott. Úgy gondolta, hogy már így is hatalmas lépést tett meg a gyermeke.

Aztán a terápia utolsó napján, mintha megtört volna a jég. A lány éppen a delfinektől vett búcsút, mikor az integetés közben megszólalt.

– Szia, delfin! – motyogta szelíd hangján, majd az éppen hátráló édesapa megfordult, majd könnyes szemekkel ölelte át mosolygó kislányát.

– Megszeretted ezt a delfint, ugye Jody? – kérdezte továbbra is könnyeivel küszködve az apa, miután hatalmas puszit adott az arcára. Persze meg is kapta a válaszát, amelytől csak még jobban örült. Megkapta azt az ajándékot, amelyre már olyan régóta vágyott. A gyermeke szép mosolyát, valamint a hangját, amelynél szebbet nem is hallott azelőtt.